Szláj bácsi beszámolója az utolsó napi utunkról:
Akkor nyitom a bejárásos beszámolók újabb sorát.
2 fős különítményünk azt hiszem utolsóként indult gyalogútra dél körül.
Fallóskútról indultunk esőbehajló időben. Könnyed kis kitérővel
megnéztük a kegyhelyet, ha esetleg
azt is megnéznénk majd, akkor legyen egy főcsapásirány, majd irány a
zöld jelzésen az Ágasvári tisztásra.
Fallóskútról ez kb. 2 km, zömében lejtős út, mellettünk szép
patakvölgy (Fiúsom-patak) és a túristaúton keresztben közlekedő foltos
szalamandrák cikkáztak. Igazán figyelni kell, hogy rá ne lépjen az
ember, erre majd figyelni kéne, ha lezdulunk ott majd 100-an a
völgybe.
A tisztás előtt szépen összefolyik két patak, úgyhogy igazán pofás,
térdig-patakban-gázolós átkelésre lehet számítani, ha valóban
ugyanilyen esős időnk lesz majd júliusban is, mint ahogy most!
Bejártunk felfelé és lefelé is hosszabb szakaszt, de nem tudom
garantálni, hogy lesz olyan rész, ahol szárazlábbal át tud majd kelni
ennyi ember. Persze egy két szöcskelábú fiatalembör biztos át tud majd
ugrálni egy két rizikósabb sikamlós sziklasoron anélkül, hogy a habok
közé pottyanna, de én ezt nem javasolnám minden lánykának!
(emancipáció ide vagy oda). Ide azt hiszem egy kis
hegymászóköteles-kapaszkodós segítség kell majd, és az adott
vízállástól függ, hogy a népet hol vezetjük át folyamon, az Ígéret
Földjére! (ahol azt ígérjük, hogy lesz majd szállásuk… 🙂
Nos, ha már túl voltunk a patakon, hát innen viszont eleredt az eső,
és ahogy kell, az esőkabát mintha nem is lenne, seperc alatt
kisgatyáig áztunk. Ahogy elértük a piros keresztes jelzést, az út
meredeken indult fel az Ágasvári túristaházhoz. Ez az út most egy
patakvölgy volt a hegyről lezúduló víz számára. Bokáig érő vízben,
meredeken emelkedő úton kellett felmenni. Az út keskeny, nincs
lehetőség a patakot kikerülve felmászni. Kb 1km az emelkedő, de mi
rendesen elfáradtunk mire felértünk. Ez durva lesz a nap végére! Mire
felértünk már vízpárát lélegeztünk be, és Pampónak elkezdtek kinőni a
kopoltyúi a füle mögött, így jobban bírta oxigénnel az utat, mint
én… A házikó szép messziről, van hely sátorozni mellette. Mi nem
ácsorogtunk itt, hanem irány újra a zöldön tovább. A „Kétvár köze”
place-en kellett volna sárgajelzésre átnyeregelni, de itt volt egy kis
kavar. Pl. az, hogy van itt egy alternatív Mária út felfestés, ami
egy fehérfestékkel felpingált, igen nagy méretű M-betű sorozat lenne,
de többnyire a rossz irányt mutatja, legalábbis nem arra megy, amerre
nekünk mondták, hogy mennie kéne… Valamint van egy Zöld kör jelzsé,
szintén eltérve a normális iránytól. Oszt meglett az első sárga jel
foszlány is, de el is tűnt ismét, mert egy nagy tarvágással kivágták
az összes fát egy egész domboldalon, eltüntetve a túristajelzést is.
Meg az utat is elrejtette a mindenhonnan kinőni akaró új erdő. Végül
meglett a jó irány, gyerünk tovább. Innen sima út van sárgán meg sárga
kereszten egészen Tar falujáig.
Itt a mátrai monszun csúnyán odavert nekünk ismét, úgyhogy kollégám
válaszcsapásként elhagyta a „füstülőjét” és a netről nyomtatott
térképünket is. (mondjuk ez eleve olyan volt, mintha Olivér temperával
festette volna érzés szerint egy másik kevésbé pontos térkép alapján,
úgyhogy nem volt olyan nagy a veszteségünk) Az originale térképünk
már Ágasváron a táskán belül is 26 db azonos méretű kis darabra
foszlott, gondosan ügyelve arra, hogy a számunkra fonotos pontokon a
festék le is váljon a térképről, úgyhogy innentől a Termetőnk és a
fatolvajok kezében voltunk. Ha nincs fa túristajelzéssel, akkor még
most is ott kísértenénk a Mátrában, mint két különös vízihulla
szelleme, akik érthetetlen okból bakancsban és hátizsákban fulladtak
vízbe….
Nem tartozik szorosan az útvonal lejáráshoz, de megemlíteném azt az
apró incidenst, amikor Tar falu előtt találkoztunk egy Beszélő
Kerékpárral. Mit szépítsem, kissé meglepő volt, de nem tudunk pointos
személyleírást adni, mivel csak a két kerekét láttuk a susnyásban, de
( bár nem kérdeztük), statáriálisan közölt velünk 3 dolgot! Előszöris,
hogy ott ahol Ő áll, ott nincs sár, (szemben azzal, hogy mi szügyig
gázoltunk a dagonyában a túristaúton), másodszor, hogy ki van kötve
egy harapós kutya egy fához valahol a környéken, végül pedig, de nem
utolsósorban, hogy ő ( gondolom, hogy a bicikli) már több mint 200
éves… Őszintén szólva Egyik információhoz sem tudtunk hozzászólni,
úgyhogy tovább mentünk, de illedelmesen megköszöntük a
felvilágosítást. No comment…. (Ha valakit érdekel jobban a dolog,
akkor jó eséllyel ugyanitt megtalálja szerintem júliusban ezt a csodás
jelenséget. Tekintve, hogy már több, mint 200 éves, nem hiszem, hogy
nagyon messzire elkujtorogna onnan…)
Aztán, mint a mesében, előbb találkoztunk a fához kötözött harapós
kutyával, (akit inkább nem piszkáltunk), majd 2 rendőr és 2 helybéli
caplatott velünk szembe az úton 2 nagyméretű husánggal. Mondták, hogy
a mentő már elvitte a kutya gazdáját meg még egy embert, akik
sétáltatták a kutyulit, s egyikük sem volt túl jól. Most ők mennek
„lekezelni” a kutyát. Elnézve a felszerelésüket, azt hiszem, nem éppen
„EU-konform” módon intézték (el) a dolgot (a kutyát). 🙁
Tar-tól Mátraverebélyig megvan a korrekt Mária Út jelzés, aszfalton
kell menni, könnyű terep, nem forgalmas. Mátraverebélytől a kék
jelzésen mentünk volna tovább Szentkútra. De nincs meg a jel, ahol meg
fellelhető, ott szörnyű az út. Inkább csak egy vaddisznó ösvény, és
legalább 1 km-es szakaszon görnyedt háttal kell végig kúszni egy
Ősdzsumbojos (hogy kell ezt leírni???) alagútban, amit léptem nyomon
hasonló jelentőségű utak kereszteznek, de jelzést nem lehet találni
sehol sem már rajtuk.
Úgyhogy Mátraverebélytől, Donékkal egyeztetve inkább aszfalton
megyünk tovább a végcélig, ami plusz 4 km, de legalább a telep
„sűrű” részét így kihagyjuk, nekünk volt hozzá szerencsék. Hogyis
mondjam…, nagy érdeklődésnek örvendhettünk, olyannyira, hogy nem
mertük kimutatni, mennyire fáradtak vagyunk már, mert attól féltünk,
ha kimutatjuk a „gyengeségünket”, akkor kis „t” idő alatt széthordanak
minket szorgos kezek a szélrózsa minden irányába, a
helyiek gyűjtőszenvedélyét jól repezentálandó…
Hát, ennyi. A táj gyönyörű, az időjárás az angliai tengerpart és a
szuptrópusi esőerdők keverékét idézi, de ha mindenki neprén
búvárruhában jön, akkor nem lehet gond a BÚ-n! Sej!
🙂
sly