2012 lejárás – 6. nap, Tordaszentlászló-Méra; Borka és Mirkó leírása, Mottó: „Harcosok vagyunk, nem vesztesek”

Halihó!

A Borka&Mirkó Lejáró Co. nevében leírom a címben jelölt szakasz élménybeszámolóját és útleírását.

Az egész ott kezdődött, hogy péntek este Olivér mondta, hogy ezt kéne lejárni, ami a leghosszabb szakasz, de azért ez sincs több 30 kilométernél.
Persze, tényleg nem több…. légvonalban.

Szombaton mivel szeretjük a kihívásokat, abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy utolsóként kerültünk terepre 11.30-kor. Tordaszentlászlóról kb. 400 fokos melegben indultunk el először dél felé (Méra Tordaszentlászlótól pontosan 16 kilmotérre északra van légvonalban). Az első uticélunk A Létai vagy más nevén Géczy vár volt, amely Magyarléta közelében fekszik. Szentlászlóról kijőve az első úttévesztésünket egyből letudtuk, kb. 200 métert kellett visszafordulni, de ekkor még optimisták voltunk és mosolygósak, hogy ez benne van, eltévedés kipipálva, innen sima ügy lesz. Na, ebben tévedtünk, mert sima semmiképpen sem, folyamatosan dimbek-dombok között mászkálunk, ami az első egy-két órában gyönyörű (csodáltaos kopasz dombok vannak mindenütt, aztán amikor már minden nedvesség elpárolgott a szervezetünkből vágytunk volna egy kis ronda árnyékra. A lényeg, hogy Tordaszentlászlóról Hasadát község érintésével gyalogoltunk Magyarlétára. Ez tényleg szép szakasz, viszonylag egyszerű, könnyen megtaláltuk az utat. Magyarlétán fogyott el a vizünk, itt bekopogtunk egy házba, ahol nagyon kedvesek voltak és finom vizet kaptunk, de ezzel együtt nyilvánvalóan őrültnek gondoltak minket, hogy ilyen időben túrázunk. Megtudtuk, hogy a vár 1 kilométerre vagy egy órára van, végül abban maradtunk, hogy egy fél vekni kenyérre fekszik. Méra pedig van vagy két vekni kenyérre is. Valójában a várhoz meg kell kerülnünk egy 900 méteres hegyet, és néhány percet még fák között is fogunk sétálni, szóval jó lesz. A vár festői, csodálatos, gyönyörű, de sajnos nem óriási, ezért bemenni nem javasolt, mert lehet, hogy kipotyognánk belőle a szakadékba, de a vár tövében tudunk misézni egy réten. Visszafelé Magyarlétáig ugyanazon az úton kell jönnünk, amin mentünk. Ez kb. 2-3 kilométer. Ekkor kéne ebédelni Magyarléta határában, ahol nem nagyon van árnyék. Itt lehet, hogy érdemes azon gondolkodni, hogy mise, ebéd, kiscsopi az erdő szélén egyben legyen, ami nem praktikus, de legközelebb késő délután lesz árnyék.

Magyarlétát elhagyva kb. 300 métert az aszfaltozott autóúton kell sétálnunk Románléta felé, ami kb. kilométerre van. Egy pici és nem szép település, amelyen mi végig a faluban sétáltunk, de itthon a google earth segítségével találtunk egy föl utat a falu mellett. Románléta után egy újabb domb következett, amelyre felérve meglepetten tapasztaltunk, hogy a közelben egy falu nagyságú kőfejtő van, amely nem szerepel a térképen illetve halad mellettünk egy autópálya, amely szintén a térkép rajzolása óta bújt elő a földből. Ez némileg átrajzolta a tájat, illetve kicsit elveszítettük a tájékozódási képességünket átmenetileg, hiszen a térkép egy olyan részén kellett áthaladnunk, amely teljesen máshogy néz ki. Itt rátaláltunk egy széles, valószínűleg építési útra, amely murvás, de lehet rajta menni, semmilyen forgalom nincsen már rajta, mert igazából nem vezet sehova. Pontosabban egyszer csak vége lesz az autópálya viaduktjánál, ami alatt átmenve beérünk Járarákosra, amelynek érdekessége, hogy mozog. Ezt onnan tapasztaltuk, hogy amikor kijöttünk onnan, hátranézve azt éreztük, hogy jön felénk. Járarákosról Magyarfenesre indultunk, ekkor már nem volt se vizünk, se kedvünk semmihez. Borka kb. ekkorra kapott napszúrást, nekem egyéb sérülésem volt, amelyet nem részletezek, de a lényeg, hogy enyhe terpeszben tudtam már csak menni. Magyarfenesig az autópálya mellett murvás úton megyünk, ami se nem szép, se nem jó, se nem nyugis, de legalább nem forgalmas. Magyarfenes határában egy néni úgy üdvözölt minket, mintha rég nem látott ismerősei lennénk. Borka szerint köze van ehhez a néni szódásszifon szerű szemüvegének. Ezután szereztünk innivalót a helyi kisboltban, ahol külföldieknek néztek minket, majd Borka majdnem hányt egyet, de aztán meggondolta magát. Én azon tűnődtem, hogy hogyan lehetne lestoppolni egy autót és elcsalni a végét, de aztán minden kísértésnek ellenállva továbbindultunk Szászfenesre az erdőn keresztül. Még a falu határa előtt egy nénit megkérdeztünk, hogy jó úton megyünk-e. Mondta, hogy igen, és csak egyenesen menjünk, keresztül az erdőn, de ne térjünk balra és akkor már ott is vagyunk. Az erdőt elérve tapasztaltuk, hogy egyenes az nincsen, viszont egymillió kis csapás van keresztül-kasul mindefelé, így a iránytű és GPS híján a Nap állásából próbáltuk belőni az irányt viszonylag jól, mert aztán kilyukadtunk egy réten, amelyről nem tudtuk, hogy hol van, de szimpatikusnak tűnt, és végül üdvözítő is lett. Még az út mellett egy piknikező román társasággal találkoztunk, akiktől megkérdeztük, hogy szerintük hol vagyunk. A térképen aztán mutattak egy teljesen más helyet, mint ahol ténylegesen voltunk. Majd megkérdezték, hogy Are you hungry (Hungary)? Amire én feleltem, hogy igen, amire mondták, hogy tessék egyek. Én meg néztem, hogy hogyan függ össze a magyarság az éhséggel, szóval el lehet képzelni milyen állapotban voltunk, Még zárás képpen kicsit menekültünk kutyát sétáltatók elől, mert azt hittük, hogy juhász kutyák, amik meg akarnak minket kergetni. De végül beértünk Szászfenesre, amely még nem a célunk volt, de már nem tudtunk tovább menni, mert ránk sötétedett.

Brief:
Az út hossza 33 kilométer, ennél nyáron egy kicsivel kevesebbet fogunk menni, mert nem kell bemenni teljesen Szászfenesre, meg egy-két helyen tán lehet rövidíteni. Nagyon szép az eleje és szép a vége is, a közepe kicsit sivár. Árnyék az nincs, legalábbis akkor, amikor kéne. Mérára busszal érdemes átmenni Szászfenesről. Este nem lesz gond az alvással. Nagyon ügyelni kell rá, hogy mindig legyen víz utánpótlás akár autóból. Sajnos forrás nincs útközben.

Én is csatolok egy képet, ami mutatja a csiganyálat, amin csúszni fogunk:

Borka&Mirkó