„A lejárás előtti bejárás” – avagy áprilisi terepszemle Kalotaszegen –
A rutinos főbarátok hozzászokhattak, de én idén tapasztaltam meg először, hogyan is zajlik a zarándoklatot előkészítő legelső terepszemle. Jelentem: nagyon JÓL. Azt láttam a többieken és friss tagként én is azt éltem meg, hogy: Jó dolog Barátok Útját szervezni Nektek.
Mindjárt el is mesélem, miket láttam, hallottam, tanultam. Ha bírjátok. Mert sok minden történt, elég hosszú lesz! 🙂
Mivel a júniusi bejárás kulisszatitkaiba már bepillanthattatok, azt javaslom, ugorjunk kicsit vissza az időben.
Az időpont: 2012. ápr.16-17,
helyszín: Kalotaszeg, az idei BÚ helyszíne (Bánffyhunyadtól Kolozsvárig)
hőmérséklet: 12°C
páratartalom: 33%
résztvevő főbarátok: 1. számú autó: Fenyvesi Rita, Kata, Kinga, Csizó, Andris.
2.számú autó: Barbi, Rocker, Tamás, Eszter
A Barátok Útja terepszemléjének célja „definíció szerint” a barátkozás.
(Meglepő, ugye?:) )
Ez sokfélét jelent: találkozást a helyi papokkal, iskolaigazgatókkal, falubeliekkel, vendéglátóinkkal. Jelent ismerkedést, beszélgetést, a majdani szállás megtalálását, az étkezés megszervezését, a lejáró csapat munkájának előkészítését. Az operatív tennivalók mellett pedig egy ilyen hétvége jelent sok egyéb mást is. A helyek megszeretését, örülést és hálálkodást a kedves fogadtatásért (a „szíves látásért”), mesélést magunkról, a zarándoklatunkról, nézelődést a faluban, kérdezősködést a helyi szokásokról, a szembejövő mosolygós néni köszöntését, fotózást, süteménykóstolást, a lelkész lányának meghívását a BÚ-ra. Egy ilyen út tehát egyrészt praktikus szervezkedés, másrészt a helyi világ ízlelgetése. Beleszagolás a levegőbe, ráhangolódás a tájra, falvakra, emberekre.
Miközben megpróbálunk figyelni minden részletre, velünk vagytok mindannyian, hiszen végig Ti jártok a főbarátok eszében. Kérdezgetjük egymást: szerintetek hány polifoam fér el oda, úgy látom, a lányok itt nem fognak fázni, de jó csönd van most (..még:), ott milyen az alvó-padló, hol kellene ennünk, a csomagokat ne ide, milyen szép lesz ez itt nyáron, erre tud bejönni a Bútápos kocsi, szerintem ott lakjanak a fiúk, és: idenézzetek, ez nagyon fog a kisbarátoknak tetszeni…
Stb. stb., próbáljuk nektek a legjobb megoldásokat megtalálni.
*********
Már az induláskor sikerült ezt teljesíteni: a Báló családba könnyen beépültünk, ezúton is hálás köszönet illet Benneteket, Andris és Balázs a debreceni szállásért és Édesanyátok szenzációs sajttortájáért, ami serkentőleg hatott a főnökség kreativitására is. Biztos vagyok benne, hogy volt összefüggés, ugyanis közvetlenül a korareggeli tortaevős induláskor találták azt ki, hogy (a gyönyörű Királyhágót elhagyva) Bánffyhunyad után két útvonalra váljon ketté a két kocsi; talán így hatékonyabban tudunk haladni, több időt hagyva egy-egy településre. A sofőrök felosztották egymás közt a falvakat és ünnepélyesen elindultunk.
Innentől pedig az 2.számú kocsi krónikája következik állomásonként:
JEGENYE
A református térség egyetlen katolikus falva, és (nem csak emiatt) szerintünk az egyik legütősebb helyszíne. A falu neve számunkra menthetetlenül összeforrt „Darvas Emil” nevével, aki a napunk kedvenc papja lett. Nehezen találtuk meg, többszöri nekifutásra. Négyszer jártunk összesen aznap ebben a faluban.
De addig mentünk, míg megtaláltuk: kint dolgozott a falutól kissé távolabb eső földeken. A plébános atya afféle gazdálkodó pap, aki azt mondja magáról, hogy tartja a regulát: imádkozzál és dolgozzál. Épp egy traktort szerelt másodmagával a szántóföldön és szerelőruhában, csurom olajosan jött fel hozzánk az útra, panaszolva, hogy a traktor 1975-ös születésű, tehát csak egy évvel idősebb nála, mégsem működik. A fiatal székely pap csíkszeredai származású és ennek megfelelő okos, rövid, csípős (sőt, Barbi szerint) ütős mondatokban kommunikált velünk. Minden mondatának volt valami magva, súlya, éle, tartalma, poénja, többszörös értelme, amin el kellett gondolkodni.
Meghallgatta, miért jöttünk, vállalta, értette, rögtön mondta mindenre: „megoldjuk”. Volt, amire azt válaszolta „az nem az én területem, de elintézzük”. Higgadt rugalmassággal állt hozzánk, nem lehetett kizökkenteni. Először megilletődtünk, aztán láttuk, hogy a szeme mosolyog, mint minden vicces székely emberé.
Soroltuk, hogy zuhanyra, vízre is szükségünk lenne. „Na, hát hogy értsék, elsorolom maguknak, hogy a faluban itt nálunk mi van. Egy (és számolta a hüvelykujjával): villany!”
….
Hm, ennyi, nem sorolt mást tovább :))
Nevettünk és mondtuk, igyekszünk nem túl nagy igényűek lenni, elmeséltük például, milyen szállásokon laktunk már. Ámult-bámult, nevetve mondta: „Hát, megmondom őszintén, én erre a zarándoklatra nem mennék el.”
Mondtuk, nem baj, nem is kell, mert jövünk mi helybe’ 🙂
Körbevezetett, viccelődött velünk, közben mesélt kicsit arról, hogy székelyként milyen Kalotaszegen élni, és hogy nagyon büszke arra, hogy ebben a színmagyar faluban mennyire összetartó a közösség, 100%-ban katolikus a lakosság, annyira, hogy a télen minden egyes(!) családnál volt házat szentelni. Jófej volt, vagányan állt hozzánk, sokat segített, gyorsan végeztünk. Több mondata szállóige, ő maga pedig fogalom lett. Azóta emlegetjük.
MÁKÓFALVA
Mákófalván élnek az „egykézők”.
Mivel az egész környéken így emlegetik őket, megkérdeztük, mit jelent. Az a sajnálatos tendencia a faluban, hogy hosszú ideje egy gyereknél többet nem vállalnak a családok, tehát sok az „egyke”. Fogyatkozik a falu népessége, pedig a lelkész jó példát mutat: két gyermeke mellé most várják a harmadikat, így mutatta be pocakos feleségét: „mire a nyáron visszajönnek, meglesz a pici baba” 🙂
Megtudtuk még, hogy a vízzel az egész térségben gondok vannak, nyaranta pedig pláne nagyon kevés van. Minden attól függ, esik-e sok eső a zarándoklat előtti hetekben, mert így lesz jó magas a belvíz, és akkor lesz víz a kutakban. Szokatlanul alternatív és meglehetősen kreatív megoldásokat javasolt a lelkész úr és mi is, a zuhany-probléma kiküszöbölésére.
A vacsorát is szívesen megfőzeti, bár egyelőre fogalma sincs, hogy hol és miben, mert „ennyi ember még itt nem evett, még lagzi sem volt ekkora”.
A templom zárva, újítják, őszre lesz készen, de a szomszédos óvodát és a közösségi házat használhatjuk, utóbbinak hozzánk illő szép nevét a fotón láthatjátok 🙂
A ház emeletén egy „tiszta szoba” van berendezve a kalotaszegi szokásoknak megfelelően, a helyi öregek régi holmijaival: festett hozomány-ládákkal, hímzett falvédőkkel, terítőkkel, és egy párnákkal telerakott magas ággyal. A kvázi emeletes ágy alsó szintjén régen az ifjú pár aludt, felettük pedig a szülők. Ez a meglepő tény néhány kérdést felvetett.., de megtudtuk, hogy abban az időben még szerencsére sok gyerek született, nem volt jellemző az „egykézés”, tehát minden csak szemlélet kérdése, probléma egy szál se.
Protekciósok lévén, Barbival felpróbálhattuk a féltve őrzött és gazdagon díszített gyöngyös pártát, amit a konfirmált, eladósorban lévő lányok az esküvőig hordanak a vasárnapi istentiszteletekre. Hú, van súlya rendesen, mitnemondjak. Tartani kell benne a fejet, plusz nyilván figyelni kéne az igehirdetésre. Hát, a kettő együtt nem menne simán…
Kész megkönnyebbülés lehetett, mikor házasságkötéskor a menyasszonynak „bekötötték a fejét” és a pártát lecserélték kendőre. A kalotaszegi viselet arról híres, hogy a Kárpát-medence leggazdagabban hímzett, gyöngyökkel kivarrt, legdíszesebb ruhákból álló súlyos öltözete. Nagyon szép, részletgazdag, minden ruhadarabnak van funkciója és tényleg érződik, ahogy tartást ad annak, aki magára ölti. Ugyanakkor valahogy meg tudom érteni, hogy csak ünnepnapon hordták a lányok.
MÉRA
A mérai református templomban épp nagytakarítás volt, a konfirmándusok tüsténkedtek, suvickoltak, ez itt így szokás. Aki konfirmációra készül, kiveszi a munkából is a részét, sőt az azévi csapat egy nagy falvédőt hímez vagy hímeztet a templom falára adományként. Isten dicsőségére és az ünnep emlékére. Tele van a templom szebbnél szebb kalotaszegi varrottassal, több évtizedre visszamenően.
Egyébként ez Kalotaszeg „legnéprajzibb” települése, itt a leggazdagabb a kultúra. Világhírűek a népzenészeik, az innen származó táncosoktól akar mindenki tanulni. Itt mai napig élő szokás a néptánc, nem pedig csak egy élesztgetni próbált régi hagyomány, ami már csak az öregek emlékezetében él. Itt így ünneplik az esküvőket, minden hétvégén nagyszabású táncházas buli van, aktivitás, élet, eleven, természet-közeli élet, a fiatalok ezzel mulatnak, és nem is akárhogy! Méra neve benne van a népdalokban, csujogatásokban is. Végig az a rigmus járt a fejemben, hogy: „A mérai hegytetőn integet a szeretőm/Fehér kendőt lobogtat, engem oda csalogat”.
Lecsekkoltam, tényleg ott a hegytető 😉 A többi meg hát… házi feladat.
Van még bivalymúzeum, a tánchoz csűr, a házakon rengeteg parabola antenna és egy iskola, ahol lakni fogunk. A vízhiány miatt wc nincs, de helyette a falakon hímzett, szépséges, varrottas tablók 🙂
A lelkész aranyos volt, mondta, hogy a felesége (aki a kántor is), most nincs itthon, ő a falubéli események főszervezője, mindenben segít majd és szeretettel várnak minket. Büszke apaként beszélt az öt gyermekéről is: természetesen mindegyik táncol, a legnagyobbik fiú a fő tehetség; a Táncművészeti Egyetemre jár, külföldre is hívják tanítani, nagy művész lesz belőle. Ha szerencsénk lesz, épp otthon lesz, amikor a táncházunkat tartjuk.
A mérai pap azt is részletesen elmesélte, hogy ezen az áprilisi szombaton nagy nap van, és hogy (minden évben Szent György napja körül) milyen speciális szokásrendben zajlik a faluban a birkamérés-kihajtás.
Azért fontos esemény ez az állattartóknak (= szinte az egész falunak), mert este minden gazdától begyűjtik, és közös nyájként kihajtják a nyári legelőre a birkákat, akik egészen ősz végéig kint lesznek. A kihajtás előtt minden gazda megfeji a saját juhait, a kapott tejet leméri, a többiekével összehasonlítja. A tej mennyiségétől függ, hogy ebben az évben melyik gazda hányszor fejheti majd meg az egész nyájat. A birkatartók megállapodnak egymást közt, ki mikor mehet a legelőre, készítenek egy arányos fejési beosztást. Ettől függ majd a tej, sajt, túró mennyisége, tehát az éves bevétel is, ezért nem mindegy, mi lesz a mai mérés eredménye.
Gondolom, azért van ez az „arányítás”, mert évközben nincs arra idő, hogy nézegessék a billogokat, hogy melyik birka kié, az meg pláne kezelhetetlen lenne, hogy minden nap mindenki kijárjon, de tényleg csak a sajátját fejje meg. Elképzelem, ahogy nagy nehezen kikeresné az övét a többi közül :).
Akinek esetleg nem volt világos a fenti, felettébb „hozzáértő” fejtegetés (fej-tegetés, haha) az nemsokára megkérdezheti bármelyik mérai gazdát, vagy ha nem bírja ki addig, hívjon fel még ma este egy agrármérnököt 🙂
Lényeg, hogy valószínűleg jól működhet a rendszer, mert mindenki elfogadja és csinálja sok-sok generáció óta. Engem lenyűgözött, mennyire pontosan ki van ez is találva, ebből látszik, hogy enyhén szólva sincs benne a napi gondolatmenetemben a birkatartás:), de így hallva nagyon érdekes, sőt logikus. Mindig tanul az ember: reggel még nem gondoltam volna, milyen témákban világosodom meg…
Szóval napközben megy a mérés, munka van, de este a kihajtáskor zenészek is kísérik a birkákat (nyilván) és a hatalmas tábortűznél a legelőn nagy buli lesz éjszaka, hogy a pásztorok se unatkozzanak. (Találkoztunk turistákkal, akik direkt erre az eseményre jöttek. Tényleg vonzónak tűnt az esemény, szürkült az ég alja már és hívtak a tűzhöz minket is, de hát a kötelesség…) Várt minket a következő állomás, mégpedig:
KOLOZSVÁR
Este találkoztunk a másik autó csapatával, lefekvés előtt nagy élménycserét tartottunk, a vasárnapot Kolozsváron pedig már együtt töltöttük. Programunk: szálláskeresés, lehetőleg a városközpontban, lehetőleg vízzel, lehetőleg olcsón, lehetőleg 150 főre. További program: 10-től mise a Szent Mihály Székesegyházban, majd izgatott várakozás a főesperes úrra (tőle kellett ugyanis elkérnünk a templomot a zárómisénkre). Ez a folyamat aranyos volt, elmesélem: tudtuk, hogy 11-kor jön a következő misére gyóntatni, ezért odaálltunk a templom egyetlen bejárata elé. Misék voltak egymás után, nagy jövés-menés, már harangoztak, perceken belül 11 óra. Izgultunk, jajj, el ne mulasszuk a főesperes urat. De mivel őt magát nem ismertük, így minden közeledő papra azt hittük, hátha ő a főesperes. Aztán az egyik atya, akit megszólítottunk, felvilágosított bennünket, hogy „bár megtisztelő, de nem ő az, viszont nyugodjunk meg, biztos, hogy a felismerjük a főesperes urat, mert olyan szép méltóságteljes ember, látszik rajta, hogy főesperes. Olyan, mint az a szobor a templomajtó mellett. Most épp a püspöki palotában van, de nem sokára ezen a zebrán fog átjönni reverendában. Itt várjunk, ne mozduljunk. Persze arról több pap is jöhet, de onnan fogjuk látni, hogy ő az, hogy úgy jön. Hogy az úgy …”jőve van”. :))
Na. Ennyi.
Hát, mondanom sem kell, ettől nemhogy megnyugodtunk volna, hanem még izgatottabbak lettünk, és megnövekedett tisztelettel vártuk tovább türelmetlenül, hogy jöjjön a szoborszerű (most már nagybetűs) Főesperes Úr.
Közben lassan kezdődött a mise, már hallottuk az orgonát bentről, hirtelen nagy lett a forgalom, sietősen jöttek befelé a késésben lévő hívek, a gyóntató atyák. De a lényeg, akire várunk, hm… még mindig sehol. Eldöntöttük, majd röviden beszélünk, nem fogjuk feltartani és kezdtük együtt fogalmazni, mit is mondjuk, ami lényegre törő, udvarias, és amiből nem érződik a lámpalázunk. Kitaláltuk, hogy Kata beszéljen. Minden pontosan el volt tervezve, közben idegeskedtünk, hogy jajj, vajon mit fog szólni. Aztán egyszer csak…..!! Végre feltűnt Ő. A Főesperes! És Jött… Át a zebrán. Reverendában. Tényleg úgy, ahogy a próféciák jövendölték vala. Úgy jött, ahogy mondták. Ahogy vártuk és reméltük:)
Bemutatkoztunk, kezet fogott kedvesen, két mondatban elmondtuk, azonnal rábólintott, a titkárnővel egyeztessünk, örül, szeretettel vár, majd sietősen elköszönt.
Minden rendben, érdemes volt várni, és fellélegezve a könnyű sikeren, levezetésképpen kis kávézást tartottunk szemközt, majd az összegző stábértekezletet követően az eső előtt 2 (azaz kettő) perccel autóba szálltunk és elégedetten hazaindultunk. Útközben Jegenyére is beugrottunk befejezni az előző napi beszélgetést a székely pappal, immár olajmentes övezetben. Bemutattuk a társainkat, akikkel előző nap nem találkozott, ők is kaptak néhány kedves és velős poént, felmértük a terepet, megnéztük az iskolát, majd mivel sietett a szomszéd faluba délutáni misét mondani, tőle is elköszöntünk.
Hazafelé úton Erdélynek búcsút intve még kiszálltunk a Királyhágónál, megpihentünk a zuhogó esőben és Ritával spóroltunk 10 lejt, mivel zárva volt a kürtös kalácsos.
Báló Andrisék debreceni rezidenciája mennyei töltött káposztával várt minket, ami méltó jutalma volt a szervezkedésben, beszélgetésben megfáradt, éhes főbarátoknak 🙂
Visszagondolva azon csodálkozom hitetlenkedve, hogy mi minden tud történni másfél nap alatt, nagyon tartalmas hétvége volt, sok élménnyel és eredménnyel.
Öröm megélni, milyen sokat tudunk tanulni emberekről, szokásokról, helyekről és hozzáállásokról, ha nyitott szívvel, jól figyelünk. Nagyon várom, hogy visszamenjünk együtt és meglássátok, átéljétek Ti is, jól fog esni megmutatni, miket készítettünk elő.
Ha valaki szeretne még több képet látni a bejárásról, itt megnézheti.
Bizony, mondom én: jó dolog a Barátok Útja, szeretjük szervezni Nektek… :))